27. rész |
Wiky |
2012.01.15. 15:54 |
|
Reggel fölkeltem, és megint csak Krisztiánnal találtam szembe magam, ami valljuk be, nem túl meglepő. Még mindig mélyen aludt. Este valószínűleg sokáig retusált, éppen ezért, nem keltettem fel. Alig hallatóan kiosontam a szobából. Mint minden reggel, most is a konyha felé vettem az irányt. Sajnálom, de ez van, kávé nélkül nem tudok magamhoz térni. A konyhába lépve, meglepetten láttam, hogy Szandra ül ott, ráadásul már kávét is főzött.
 - Szia. Kérsz kávét? – állt fel hírtelen az asztaltól.
- Köszönöm. – válaszoltam zavartan. Miután elém tett egy bögrével, kínos hallgatásba kezdtünk. Végül ő szólalt meg először.
- Ugye nem haragszol? És légy szíves ne légy dühös azért, ami most a Tomikával van.
- Szandra, ne viccelj! A Tamás rendes srác, és ami a legfontosabb szeret téged. – mosolyogtam rá.
- Akkor tényleg nem zavar?
- Miért zavarna? Éppen ellenkezőleg, örülök neki. Nagyon jól döntöttél, szerencsés vagy, hogy a Tamás téged választott.
- Tényleg így gondolod? Anyáék szerinted mit fognak hozzá szólni?
- Nem lesz semmi baj. Ismerik a Tomikát. Ők is csak bíztatni fognak titeket.
- Így gondolod?
- Igen.
- És mi lesz a korkülönbséggel?
- Nem olyan nagy. 7 év, az semmi.
- 6, mert ugye jövő héten szülinapom van. – mondta büszke fejjel.
- Pláne! És amúgy mit tervezel?
- Igazából, azon gondolkodtam, hogy ugye majd előtte való nap, egy ilyen pizsama partyt tartok. Utána meg majd 23.-án el kéne menni bulizni, mondjuk a Pinkbe. Szerinted?
- Jó ötlet, de ugye tudod, hogy meg kell beszélned ezt a fiukkal is.
- Tudom. – húzta el a száját.
- Ne aggódj, meg fogják engedni. De azért illik nekik szólni, elvégre az ő házuk is, és sokat kockáztatnak azzal, ha egy csapat lányt beengednek.
- Csak pár lányról lenne szó. Csupán vagy 5en lennénk.
- Felőlem jó, de majd leülőnk egy estére mindnyájan, és megbeszéljük. – mosolyogtam rá.
- Jó reggelt a szép hölgyeknek. – jött be álmos fejjel Krisztián. Nagyot ásítva lépett mellém, és apró puszit nyomott arcomra.
- Szia drágám. – mosolyogtam. – Ülj le, hozok kávét.
- Istennő vagy. – ásított még egyszer. Öntöttem neki is kávét, és lettem elé, majd belefészkeltem magam az ölébe. Kezét a combomra rakta, így szürcsölgette a forró italt.
- Megyek, megnézem a Tomikát. – lépett ki a konyhaajtón Szandra mosolyogva.
- Mit csinálsz ma? – kérdeztem, miközben végigsimítottam arcát.
- Hát lássuk csak, most van ugye 11 óra. 13 tól a Bencét fotózom, aztán ha végeztem, hazaszaladok, de utána még megyek Szakoshoz. Tehát már nem nagyon foglak látni. – húzta el a száját.
- Kár. – sóhajtottam.
- Miért nem jössz velem? – kérdezte. Szem felcsillant, és érdeklődve várta válaszomat.
- Délután nekem is dolgom van. Jövő héten fotózás, és megbeszélésre kell mennem, de Szakoshoz elkisíthetlek. – mosolyogtam rá. Csináltam reggelit, azt gyorsan megettük, majd a fiuk el is mentek. Én is igyekeztem, hogy ne késsek el a megbeszélésről..
|
26. rész |
Wiky |
2011.12.30. 08:27 |
|
- Nem lehetne, hogy egész nap itthon maradj velem? – kérdeztem, amikor kiléptem a zuhany alól. Egy puha törölközővel körbetekertem magam.
- Ha nagyon szeretnéd. – kiszállt ő is a fülkéből, és karjait a derekam köré fonta.
- Tényleg? – néztem rá ellenállhatatlanul.
- Igából, csak retusálnom kell ma.
- Én meg még azt hittem, hogy lemondasz valami fontos dolgot miattam. – nevettem.
- Kis telhetetlen, nem elég neked, hogy itthon maradok? – ducizott
- Kiengesztelésként, mit szólnál egy kis DVD-zéshez? – nyomtam apró puszit a szájáta.
- Én benne vagyok!
- Akkor válaszd ki, hogy mit nézzünk. Én addig csinálok popcornt.
Egy nagy tál kukoricával a kezemben mentem vissza a nappaliba.. Krisztián még mindig a DVD-k között válogatott.
- Még ma sikerül választani? – nevettem.
- Perc…. Mit szólnál a Rossz tanárhoz? – válaszolni sem tudtam, mert már be is rakta a lejátszóba, és leült mellém a fotelba. Derekamat átkarolva húzott az ölébe. Fejemen a mellkasába fúrva néztük a filmet. Pontosabban csak ő nézte. Fejemet fentebb emelve bámultam őt. Nem bírtam betelni a látvánnyal. A szemei….a szája…a mosolya tökéletes volt. Imádtam, ahogy egy-egy poénnál hangosan felnevetett. Olyan gyerekesen nevet, tisztára mint egy 5 éves. Ahogy karjaival magához ölelt és a karomat, oldalamat simogatta, átjárt valami kellemes bizsergés. Ahogy néztem, amint mosolyogva figyeli a filmet egyre csak az járt a fejemben, hogy Ő az igazi, a nagy Ő. Mondhat bárki bármit… én igen is szeretem. Nem érdekelt, hogy anyáék mit fognak hozzá szólni, nem az ő dolguk. Nehezen fogják elfogadni, de muszáj lesz nekik. Bármennyire is mondogatják majd, hogy nem hozzám való, meg hogy sosem változik meg, nem fog érdekelni. Majd eszembe jutott…még el sem mondtam nekik. Vagyis már tettem utalást, hogy van valakim, de sosem mondtam, hogy az az illető Krisztián lenne. Majd egyszer elmondom nekik, de nem most, várok még, hátha megenyhülnek.
- Viki? Nem zavar a film? – kérdezte mosolyogva.
- Miért is?
- Nem nagyon figyelsz. – adott puszit a homlokomra.
- Ha itt vagy mellettem, képtelen vagyok másra koncentrálni. – nevettem.
- Kicsilány, nem volt elég a fürdőben? – nevetett, mire én gyengéden fejbe vágtam.
- Na!! – nézett rám kérdően.
Éppen rákészültem, hogy elmagyarázom a dolgot, amikor nyílt Tamás ajtója. Sokkolt a látvány, ahogy megláttam a lányt. Szandra volt az, Tomika pólójában. Tágra nyílt szemekkel néztem, ahogy kilép az ajtón. Tamás követte. Leültek a nappaliban. Furcsa volt őket így látni. Persze megszoktam már, hogy ölelgetik egymást, de nem hittem volna, hogy…. Még mindig nem tértem magamhoz, úgy letaglózott a látvány.
- Megyek, lezuhanyzok. – csókolta meg Tamást. Ezen még jobban elcsodálkoztam. – viki, kérlek! Csukd be a szád. – nevetett Szandra.
- Kicsim, megyek. Van egy fontos telefonom. – súgta a fülembe Krisz. Érezte, hogy jobb, ha most kettesben hagy Tomikával.
Mindenki elhagyta a szobát, egyedül maradtam a Tamással. Nem tudtam, hogy hol kezdjem, végül ő szólalt meg.
- Mondj már valamit.
- Nem tudok. – néztem rá kétségbe esetten. – Tamás! Szandra 17 éves, érted?! 17!
|
25. rész |
Wiky |
2011.12.30. 08:18 |
|
Reggel, amikor felébredtem, Krisztián hangosan szuszogott mellettem. Annyira aranyos volt….de mikor nem az? Mosolyogva bújtam ki az ágyból. Ügyeltem arra, hogy ne keltsem fel. Kibattyogtam a konyhába, és főztem egy jó erős kávét. Öntöttem magamnak egy bögrébe, és leültem az asztalhoz. Lassan szürcsölgettem, miközben gondolatok serege cikázott agyamban. Egyszer csak egy kar ölelte át derekamat, és apró csököt lehelt meztelen vállamra.
- Reggelt. – ásítozott Krisztián.
- Neked is. – közelebb hajoltam hozzá, és mosolyogva adtam neki puszit. – Egy kávét?
- Istennő vagy. – mondta, miközben nagyokat pislogott. Öntöttem kávét egy másik bögrébe, majd átnyújtottam neki.
- Akkor csak várd ki a végét. Mindjárt kész a reggeli. A kedvencedet csináltam.
- Csak nem? Tojásrántotta, sült szalonnával? – ujjongott, mire én elmosolyodtam, és csak bólintottam egyet. Amint megsült a tojás, kiszedtem egy jó adaggal, és Krisztián elé raktam. Beleültem ez ölébe, és így reggeliztünk meg. Amikor végzett, nekiálltam mosogatni.
- Mi a baj már megint? Olyan szótlan voltál. – ölelt át hátulról.
- Semmi, csak….Krisz, én annyira sajnálom a tegnapit.
- Kicsim, ezt már megbeszéltük. – és maga felé fordított. – Felejtsük el! – suttogta ajkaimba.
- Nem! Nem volt igazam. Igen is nagyszerű énekes vagy, és még jobb előadó, dalszövegíró. Mellesleg istenien fotózol, táncolsz. Nem volt szép tőlem, hogy azt mondtam, hogy csak a külsőségek miatt járnak a koncertjeidre. Az meg végkép sajnálom, hogy azt mondtam, hogy playback-elsz. Nem tudom mi ütött belém. – szipogtam.
- Köszönöm, hogy elmondtad. – mosolygott, és még közelebb húzott magához.
- Bocsánat. Megzavartam valamit? – vigyorgott kacéran Tomika elég hiányos öltözetben.
- Tomika te!? Te mindig zavarsz. – nevetve válaszolt Krisz.
- Akkor nem is tartalak fel titeket, csak kávéért jöttem. – és már töltött is 2 bögrébe.
- Látom, valakinek jó éjszakája volt. Még itt van a lány? Hogy hívják? Jól néz ki? Ismerem? – faggatta Krisztián Tomikát, gyermeki lelkesedéssel. Néha olyan gyerekes tud lenni…
- Igen, igen, nem mondom meg, nagyon is, és igen. – hadarta el Tamás, és már be is vonult a szobájába. Mi csak bambán néztünk utána, majd egymásra. Amikor megláttam Krisztián arckifejezését, egyből elkapott a röhögés.
- Most mé’ – nézett rám kérdően.
- Mi… mindegy…. – röhögtem. – Megyek inkább lezuhanyozok. Vagy sietsz valahová? Szeretnél menni hamarabb?
- Nem, menjél csak nyugodtan. – mosolygott.
Elindultam a fürdőszoba felé, de Krisztián követni kezdett. Amikor megálltam, Ő is megállt, léptem egyet, ő is ezt tette. A fürdőszoba ajtajában megálltam, szembefordultam vele és kérdően néztem rá.
- Csak azt mondtam, hogy mehetsz zuhanyozni, azt nem említettem, hogy én is veled tartok.- magyarázta.
- Szó sem lehet róla. – nevettem.
- De miért? – a derekamnál fogva húzott magához.
- Mert nem, és kész! Amúgy is, vendégünk van… - célozgattam a Tomika szobája felé.
- Kérlek! – nézett rám nagy boci szemekkel. Azok a szemek….elvesztem bennük. Már csak azt vettem észre, hogy lassan tol be a fürdőbe, miközben nyakamat csókolgatja.
- Ne…Krisz. – suttogtam. Egy szó nélkül abbahagyta, és eltolt magától, én pedig eszem vesztve nyúltam utána. Megfogtam pólóját, és magamhoz vontam. Vigyorogva csókolt meg újra…….
|
24. rész |
Wiky |
2011.12.07. 17:15 |
|
Az ajtóhoz érve, Orsi kedvesen köszöntött minket.
- Sziasztok. – mosolygott. Krisztiánnal dünnyögtünk egy gyors hellot, és helyet foglaltunk a nappaliban. – Minden rendben? Elég idegesnek tűntök.
- Minden oké. Igaz édesem?! – hangsúlyozta miközben magához húzott és átölelt.
- Persze. – erőltettem műmosolyt, miközben lelöktem magamról ölelő karjait. Ő, mintha mi sem történt volna.
- Krisztián! Ha jól emlékszem kértem valamit! – csattantam fel.
- Én is! – emelte fel ő is a hangját.
- Tudom, de te nem tartottad tiszteletben az én kérésemet!
- Srácok! Nyugi van! Mi ez a nagy veszekedés? – szólt közbe Orsi.
- Igen?! Nehogy már ne érhessek a barátnőmhöz! – idegesen felállt a fotelből, semmibe véve Orsi szavait.
- Dehogy nem, hozzá érhetsz! De én már nem vagyok az! – pattantam fel én is.
- Most aztán nagyon megijedtem. Megannyi lány szívesen lenne a helyedben.
- Akkor mire vársz még? Szabad vagy, keresd meg azt a rengeteg lányt! Sajnálom, hogy rám kellett pocsékolnod a drága idődet, de vége van! Ennyi volt!
- Nem! Akkor van vége, ha én azt mondom! Még mindig a csajom van, tehát viselkedj is úgy! – magához rántott, és erőszakosan csókolt meg. Reflexből emeltem fel a kezem, és hangos csattanás közepette pofoztam fel.
- Ezt még egyszer meg ne próbáld! – ragadta meg a csuklómat. Kirángattam kezéből, és bevonultam egy szobába. Hangosan csaptam be magam mögött az ajtót, majd elfordítottam benne a kulcsot. Nekidőltem az ajtónak. Lassan csúsztam le a földig, és sírni kezdtem. Tudtam, hogy elvetettem a sulykot…az a pofon már túlzás volt, de megérdemelte. Lehet, hogy nem kellett volna akkorát adni.
- Viki, bejöhetek? – hallottam Orsi hangját.
- Szöszi! Nyisd ki, kérünk szépen. – mondták Bratyóék. Feltápászkodtam a földről. Kezemmel a kulcs felé nyúltam, amikor…
- Ne szórakozz! Azonnal nyisd ki! – kezdett vadul dörömbölni Krisztián.
- Talán ha szépen kérnéd.
- Ne várd meg míg betöröm! – jött azonnal a válasz. Ismertem már annyira Krisztiánt, hogy tudjam, hogy képes rá….főleg ilyen állapotban. Jobbnak véltem, ha inkább kinyitom.
- Végre, hogy hajlandó volt a kisasszony meghallani, amit mondunk. – gúnyolódott. Inkább figyelmen kívül hagytam, és csak elsétáltam mellette. Öleléssel köszöntöttem a fiúkat. Igyekeztem velük kedves lenni, nem ők tehetnek a dologról. Persze, ez Krisztiánnak cseppet sem tetszett.
- Ha befejeztétek, indulhatnánk. – dünnyögte. Összeszedtük a fontos dolgokat, majd elindultunk. A kocsiban elég feszült volt a hangulat. A fiuk sem poénkodtak, sőt meg sem szólaltak. Krisztián ragaszkodott hozzá, hogy előre üljek. Nem tudom miért, de jobbnak véltem, ha engedek. Így is kezdtem sajnálni azért, amiket a fejéhez vágtam, és amiket tettem….
A koncert helyszínére érve, egyenesen a sátor felé vettünk az irányt.
- Viki, mi történt? Min vesztetek össze ennyire? – kérdezte Orsi halkan, nehogy a fiuk meghallják. Szerencsére ők előttünk mentek, mi egy kicsit lemaradtunk.
- Már igazából én sem tudom, hogy min akadtam ki ennyire, de aztán szépen lassan minden elő jött. Egyik vita követte a másikat.
- Nem láttam még ilyennek őt, pedig már egy ideje ismerem.
- Én sem… lehet, hogy nem kellett volna azokat mondani. – sóhajtottam.
- Várjatok meg itt. – mutatott a sátorra Krisztián. – És Viki, kérlek, ne rendezz jelenetet.
- Ide figyelj Éder Krisztián! – emeltem fel a hangom.
- Látom, neked hiába magyarázok bármit is. – sóhajtott, majd Orsival félrevonult. Nem értettem, hogy mit beszélnek, de inkább nem is akartam tudni.
- Orsi, kérlek, vigyázz rá! Ne engedd, hogy elmenjen.
- Nyugi Kölyök. – mosolygott rám.
- Ha visszajövök, megpróbálok vele beszélni.
- Jól is teszed!
- Gyere tesó, mi jövünk. – szólak oda a fiúk.
- Nincs kedved megnézni őket? – ült le mellém Orsi.
- Nem tudom. – hajtottam le fejem. – Nem hiszem, hogy örülne neki azok után, amit a fejéhez vágtam.
- Mit mondtál? – Majd elmeséltem neki mindent.
- Akkor lényegében ti most a semmin kaptatok össze ennyire? – nevetett. – Gyere! – nyújtotta a kezét felém, majd elindultunk ki a színpad mellé.
Krisztián nagyon ügyes volt. Egy szó sem volt igaz abból, amit mondtam. Igen is van tehetsége az énekléshez. Amint meglátta, hogy figyelem, egyből a színpad felém eső oldalára jött. Tekintetünk sokszor összetalálkozott, miközben szebbnél szebb dalokat énekelt. Amúgy is rosszul éreztem magam amiatt, amiket mondtam neki, hát még így, hogy nekem énekel. Nem bírtam tovább nézni, könnyes szemmel rohantam vissza a sátorba. Beérve a földre rogytam, és sírni kezdtem. Hogy lehetek ekkora idióta? Miért kell mindenkit megbántani, akit szeretek?
- Viki? – hallottam Krisztián hangját, miután vége volt a koncertnek.
- Bent van. – válaszolta Orsi. Tudtam, hogy most be fog jönni. Gyorsan felálltam, és megfordultam. Már ott állt előttem. Annyi mindent mondtam volna neki, de nem jött hang a torkomra. Sírva ugrottam a nyakába.
|
23. rész |
Wiky |
2011.12.07. 17:03 |
|
Reggel Krisztián megint hamarabb ébredt, mint én, de már meg sem lepődtem rajta. Ahogy kinyitottam a szemem, nagyot szippantottam parfümének illatából. Imádtam, annyira megnyugtató illata volt. Hanyatt feküdt, és a plafont bámulta. Fejem a mellkasán pihent. Gyengéden ölelt magához, és az oldalamat simogatta. Fejem kicsit megemeltem, és apró csókot leheltem nyakára.
- Jó reggelt. – mosolyogtam rá. De nem jött válasz. Még csak rám sem nézett, csak bambán bámulta a szoba fehérre mázolt padlását. – Krisztián. – suttogtam, de megint nem reagált. Fentebb tornáztam magam, hogy a szemébe nézhessek. Magamra húztam a takarót, amit még tegnap este Krisztián hozott. – Valami baj van? – néztem volna a szemébe, de elfordította a fejét. – Krisz, légy szíves mond el. Mi történt? A tegnap miatt vagy ilyen? Nem úgy alakult, mint ahogy tervezted? - megint csak nem válaszolt. Akaratlanul is kósza gondolatok cikáztak a fejemben. – A spagetti miatt vagy így kiakadva, vagy az eső miatt? Vagy…talán…te nem élvezted? – szememmel próbáltam elcsípni tekintetét, de nem tudtam. Elfordította fejét, és nagyot sóhajtott. Addig-addig kérleltem, hogy a végére már én is megsértődtem. Nem mondom, hogy jogom van hozzá, hogy elmondja, ha nem akarja, akkor ne tegye, de akkor meg ne viselkedjen így. Idegesen kibújtam mellőle, felkaptam pólóját, és magamra húztam. Némán figyelte minden mozdulatomat. Még egyszer ránéztem, utalva ezzel, hogy mondja el, de megint csak falba ütköztem. Sarkon fordultam, és a terasz felé vettem az irányt. Lassan léptem ki rajta.
Kint még mindig szakadt az eső, de ez cseppet sem zavart. Kimondottan jól esett, ahogy az esőcseppek nagy erővel csapódnak bőrömhöz. Megnyugtató volt ott kint állni. A táj még mindig csoda szép volt, nem olyan, mint tegnap éjjel. A távolban lévő város, egy teljesen másik arcát mutatta, de akkor is meseszép volt. Gondolataimba temetkezve, teljesen elmerültem, és egy másik világban jártam, az agyam kikapcsolt. Csak azt vettem észre, hogy egy kéz csúszik a derekam köré, és megölel.
- Min gondolkozol? – csókolt bele a nyakamba. Most én voltam az, aki nem válaszolt, aki a füle mellett engedte el a dolgot. Kihámoztam magam karjaiból, és arrébb álltam, ezzel egy bizonyos távolságot teremtve közöttünk.
- Kérlek, válaszolj. – közelebb lépet hozzám.
- Te talán válaszoltál?!
- Viki! Ne kezd megint. – emelte fel a hangját.
- Igazad van! Mennyivel könnyebb meghátrálni, és nem foglalkozni a problémákkal! – förmedtem rá.
- Menjünk be! Megfázol.
- Ne mond meg mit csináljak! Nem vagy már senkim, hogy parancsolgass.
- Ó! Szóval így állunk! Nem érdekel! Akkor is bejössz, és pont. – mondta határozottan.
- Már azért se. – sziszegtem, de nem foglalkozott vele. Hírtelen ötlettől vezérelve felkapott az ölébe, és elindult befelé.
- Tegyél le! – kapálóztam idegesen.
- Jól van már! – majd amikor a nappaliba értünk, óvatosan letett. – Tessék. – takart be egy takaróval, hogy meg ne fázzak.
- Tőled már nem kell semmi. – dobtam le magamról. Majd felálltam, összeszedtem a ruhámat, és elmentem felöltözni. Pár perc alatt kész voltam. Mire visszamentem, Krisztián is felöltözött. Épp a pólóját kereste idegesen.
- Nesze. – löktem oda neki. – Indulhatnánk!? – dünnyögtem, mire ő csak bólintott.
- A kocsiban néma csendben ültünk. Unottan bámultam kifelé az ablakon.
- Kicsim. Sajnálom. – érintette meg a kezem, de én elrántottam tőle. – Miért kell megint előröl kezdeni? – hangján érezhető volt, hogy kezd újra ideges lenni. – Láthatod, én mindig mindent megteszek. – úgy csináltam, mintha inkább meg sem hallottam volna. Újabb néhány perc csend következett.
- Csak kiraklak otthon. Nekem koncertre kell mennem.
- Ezen már meg sem lepődöm. – nevettem fel keserűen.
- Tessék? – felém fordult, és kérdően nézett rám, de hamar visszakapta fejét.
- Ha valamit meg kell beszélni, vagy valami baj van, neked mindig dolgod van. Meg amúgy is ez általában mindig igaz rád. Alig vagy otthon. – fakadt ki belőlem.
- Bocsánat, hogy én dolgozom, szeretem azt, amit csinálok, és még jó is vagyok benne! – kezdett ideges leni… újra.
- Mert egy csapat tizenéves kiscsajnak verni magad a színpadon nagydolog! És nem akarlak kiábrándítani, de nem a zenéd miatt járnak koncertre. Ha egy hangot sem énekelnél, hanem egy szál gatyában felállnál a színpadra nagyobb sikert érnél el!
- Hogy milyen jártas valaki. – gúnyolódott.
- Ne játszd a hülyét! Te is tisztában vagy vele. Ami a legszánalmasabb, hogy még élvezed is, ha egy-egy „mozdulat” miatt a közönség begerjed. Szánalmas vagy! Próbálod játszani a nagy énekest, de ideje, hogy valaki észhez térítsen. Nem vagy az! Az, hogy felállsz a színpadra, és playback –elsz, az nem számít. – kiabáltam teljesen kikelve magamból.
- Ezt most fejezd be! – kiabált most már ő is.
- Csak nem fáj az igazság?
- Így gondolod, akkor majd meg látjuk, mit mondasz a koncert után. – és hírtelen elfordította a kormányt, és visszafordult. Szélsebességgel száguldott végig a városon.
- Hová megyünk? Azonnal állj meg! Nem megyek veled sehová. – rángattam hisztérikusan az autó ajtaját. Krisztián erősen megragadta a karom.
- Normális vagy? – üvöltött.
- Akkor tegyél ki! – kiabáltam rá.
- Szó sem lehet róla. – majd megnyomott egy apró gombot, ezzel lezárva az autó ajtóit. Gondolom félt, hogy valami örültséget csinálnék, és igaza is volt. Abban az állapotban mindenre képes lettem volna… Az út további részében inkább nem szóltunk egymáshoz.
|
22. rész |
Wiky |
2011.11.24. 08:12 |
|
- Remélem ízleni fog. - utalt a vacsorára – Én csináltam.
- Te? – néztem ár kikerekedett szemekkel.
- A spagetti nem számít nagydolognak. – nevetett. – Kóstold meg.
- Finom. – hazudtam, pocsék volt.
- Tényleg? Ennek örülök. – kóstolta meg mosolyogva, de hamar lefagyott a vigyor az arcáról. – Ez pocsék.
- Azért ez túlzás! Nagyon finom, csak emberi fogyasztásra nem alkalmas. – nevettem.
- Köszi. – dünnyögte. Felálltam az asztaltól és az ölébe ültem.
- Kicsim! – néztem mélyen a szemébe. – Mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy te nem vagy egy mesterszakács, és ez nem is baj!
- Tudom, de ez most mindent elrontott. – hajtotta le a fejét.
- Ugyan már! Úgysem voltam éhes. – nyúltam az álla alá, és felemeltem a fejét. – Ne szomorkodj.
- Tényleg nem haragszol?
- Tényleg! – csókoltam meg. – És most, mit csinálunk?
- Akartam neked mutatni valamit!
- Mit? – válaszoltam gyerekesen,
- Hová tehettem a telefonom? – kutakodott a zsebében. – Ááá! Megvan!
- Muti muti muti! – lelkesedtem.
- Remélem tetszeni fog. Ebben kicsit jobb vagyok, mint a főzésben. – nevetett.
Elindított egy videót, és felcsendült egy ismerős nóta. A közös kippünk volt. Nagyon tetszett, bár furcsa volt így látni magam, ilyen helyzetekben. Csak ültem Krisztián ölében és néztem a videót, közben Ő a hátamat simogatta.
- Ez nagyon klassz volt. – mosolyogtam rá a szám végén.
- Várj! Még nincs vége. – majd újra elindított egy videót.
A szöveget, a zenét hallva könnybe lábadt a szemem. Nem hittem el, hogy ezt most tényleg nekem írta. A meghatottságtól szólni sem tudtam.
- Tetszett? – kérdezte félénken miután vége volt a videónak.
- Ez…nekem…nekem szólt? – dadogtam.
- Butus! Nem volt egyértelmű? – csókolt meg.
- Köszönöm. – néztem rá könnyes szemmel. – Gyere. Táncolj velem. – húztam fel a székről.
- Ne már! – húzta el a száját.
- Csak egy kicsit.
- Lehet neked ellenállni? – puszilt meg. – Mire szeretnél táncolni? Milyen zenét rakja be?
- Énekelj te! Kérlek! – néztem rá csillogó szemekkel.
- Ez nagyon nem ér. – nevette el magát.
- Szépen kérlek!
- És mit énekeljek?
- A Szeretleket. – elmosolyodott, és elkezdte énekelni. Lassan dülöngéltünk jobbra, ballra. Olyan romantikus pillanat volt. Csak ketten, ezen a meseszép helyen. Tökéletes lett volna, ha nem fáztam volna annyira. De ennek is megvoltak az előnyei. Így még jobban bújtam hozzá.
- Fázol? – hagyta abba az éneklést.
- Egy kicsit. – néztem fel rá.
- Miért nem szóltál?
- Nem akartam elrontani a pillanatot. – csókoltam meg. Kezét lecsúsztatta a hátamon egyenesen a fenekemig. Emiatt belei is mosolyogtam csókunkba.
- Gyere, menjünk be. – fogta meg a kezem.
- Még egy kicsit maradjunk. – öleltem át.
- Meg fogol fázni!
- Csak 5 perc.
- Akkor ezt vedd fel. – levetette magáról a pulóvert, és rám adta.
- Köszönöm. – nyomtam puszit a nyakára, majd megfordultam. Hátulról átölelt, fejét a vállamra tette és így néztük a tájat. Egyszerűen tökéletes volt a pillanat. Csak Ő és én, senki sem zavart meg, nem voltak fotósok. Csak álltunk pár percig, és gyönyörködtünk a tájban. Órákat el tudtam volna így tölteni, de az időjárás közbeszólt. Másodpercek alatt szakadni kezdett az eső.
- Gyere gyorsan. – fogta meg a kezem, és húzni kezdett befelé.
- Még az időjárás is közbeszól. Remek. – húztam el a számat.
- Nyugi. – jött közelebb – ne hagyd, hogy egy kis eső elrontsa az esténket.
- Krisztián, én fázom. Nem gyújtunk be a kandallóba?
- Nyáron? – nevetett.
- Igen! Hideg van! – magyaráztam. Krisztián tök ügyesen megrakta a tüzet, és begyújtott. Addig én csináltam forrócsókit. Letelepedtünk a tűz elé. Én beleültem Krisz ölébe, mire ő átölelt, és a karomat simogatta. Lassan szürcsöltük a forró italt, és beszélgettünk. Minden szóba került, a koncertek, Tomika, a jövőnk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Kriszitán szája közeledik az enyémhez. Először csak gyengéden, majd egyre szenvedélyesebben csókolt. Lassan döntött el a szőnyegen. Amúgy is igen hamar egymásra tudunk hangolódni, de így, ilyen romantikus körülmények között…. A szobát árjárta az égő fa kellemes illata. Nem hallatszott más, csak a pattogó parázs hangja.
|
21. rész |
Wiky |
2011.11.24. 08:09 |
|
- Krisztián!! – szaladtam ki utána az ajtón. – Légy szíves, mond meg, hogy hova megyünk. Csak hogy tudjam, hogy készüljek.
- Mindegy lesz! Nekem mindenben tetszel. – mosolyodott el, és megölelt. – Arról nem is beszélve, ha nincs rajtad semmi. – suttogta a fülembe.
- Te tiszta hülye vagy! – löktem meg egy kicsit.
- De te így szeretsz! – nézett rám csábosan.
- Nem! – amint kimondtam ezeket, a szavakat, arca elsápadt. Szeme kétségbeesettséget tükrözött. – Én így Imádlak. – helyesbítettem. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült.
- Már azt hittem…- de nem fejezhette be a mondatot. Ajkaimat az övére nyomtam, és hosszú csókolózásba kezdtünk.
- Gyere már Kölyök. – rángatta Tomika a karját. – Én sem érek rá egész nap.
- Menj. – suttogtam az ajkaiba.
- Szia. – rám kacsintott, és beültek az autóba. Én visszamentem a lakásba. Szandra épp ekkor ébredezett.
- Tomika? – ásítozott.
- Neked is jó reggelt. – öntöttem egy bögre kávét neki. – Mostanság igen jóban vagy a Tamással.
- Igen. – mondta unottan.
- Valami baj van?
- Viki. Szerinted… szóval….tudod! – hebegett-habogott.
- Nem Szandra. Nem tudom! Mond már el végre.
- Szóval…szerinted mit gondol rólam a Tamás? – nézett rám nagy szemekkel.
- Ezt nem tőlem kéne kérdezned. – nevettem.
- Tudom. – húzta el a száját. – Csak szerettem volna tudni a véleményed.
- Inkább nem mondok erre semmit.
- Értem. – és szemei könnybe lábadtak.
- Nehogy már sírni kezdj!! Gyere! – fogtam meg a kezét, és elkezdtem a kijárati ajtó felé húzni.
- Hová megyünk?
- Vásárolni. – nevettem. – Krisztiánnal randim lesz, és tudod, hogy hajlamos vagyok túlzásba vinni az kiegészítőket.
- Miért nem ezzel kezdted? – nevetett Ő is…….
- Szerinted ez jó lesz? – léptem ki a próbafülkéből.
- Tökéletes.
- Nem túlzás egy kicsit? – fordultam meg, hogy megnézhessem magam a tükörben.
- Dehogy! Krisztián tuti gerjedni fog rád. – nevetett. Inkább nem szóltam semmit. Szemöldökömet felhúzva néztem rá. – Ne nézz már így! Inkább igyekezz! El fogsz késni. –tolt vissza a fülkébe. Miután visszavettem a ruháimat, és kifizettem a most vásároltakat. Csodálkozva néztük, hogy mennyi mindent összevásároltunk. Legalább 10 szatyorral tértünk haza, ha nem többel. Otthon lepakoltunk a szobámban, majd én elmentem lezuhanyozni. Mikor végeztem felvettem az egyik most vásárolt új ruhát, és begöndörítettem a hajamat.
- Megjöttünk! – hallottam Tamás hangját.
- Kicsim! Indulhatunk? – kiáltotta Krisz.
- Megyek már! – válaszoltam, majd kinyitottam a szoba ajtaját. Ahogy meglátott, elállt a lélegzete. Csak nézett rám bambán.
- Nem tetszik? Tudtam, hogy nem ezt kéne felvennem. – kezdtem ideges lenni.
- Nem erről van szó. – fonta kezét a derekam köré.
- Akkor? Mit gondolsz?
- Fuu de jó vagy! – mosolygott.
- Hogy is szoktad mondani? Ez de romcsi volt? – nevettem. Majd elindultunk.
A kocsiban ülve Krisztián bekapcsolta a rádiót.
- Hová megyünk? Most már elárulod? – fogtam meg a sebváltón lévő kezét.
- Mondtam már meglepetés. – nézett rám egy pillanatra.
- Ugye tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket.
- Ez nem igaz! Nyugi, tetszeni fog.
- Remélem. – sóhajtottam. Az út további részét végigbeszélgettük. Majd egyszer Krisztián leparkolt. Ahogy szétnéztem, nem sok mindent láttam. Először csak a sötétet okoltam emiatt, de aztán rájöttem, hogy nincs is mit néznem. Szó szerint a semmi közepén voltunk. Egy apró faházikó volt csak a közelben. Sejtettem, hogy oda megyünk. Krisztián kinyitotta az ajtót. Ahogy beléptem a házba, átjárt a melegség. Kellemes illatok terjengtek. Teljesen olyan érzésem volt, mintha csak otthon lennék.
- Tetszik? – ölelt át hátulról Krisztián.
- Igen. – még mindig a látvány hatása alatt voltam.
- Akkor gyere. – fogtam meg a kezem, és egyenesen a teraszra húzott. A kilátás elképesztő volt. Látszottak a közeli város fényei, a csillagok az égen.
- Ez…ez.. gyönyörű. – bújtam oda hozzá.
- Ennek örülök. – mosolygott és apró csókot nyomott a számra. – És még nem is láttad a legjobbat. – majd egy határozott mozdulattal megfordított. Egy megterített asztallal találtam szembe magam. Gyertya, bor, fonom ételek, minden volt.
- Ezt mikor? És hogyan? – dadogtam.
- Nem volt könnyű, de összehoztam. – mosolygott. – Megengedi hölgyem? – húzta ki a széket nekem.
- Köszönöm. Micsoda úriember
|
20. rész |
Wiky |
2011.11.05. 18:42 |
|
Mikor fölkeltem Krisztián édesen szuszogott mellettem. Óvatosan kibújtam öleléséből és kimentem a konyhába. Főztem egy kávét, mert a nélkül egyszerűen képtelen vagyok magamhoz térni. Amint lefőtt leültem az asztalhoz, és szépen csendben megittam. Majd sütöttem ez kis bundáskenyeret, töltöttem egy bögre kávét és ráraktam egy tálcára, majd bevittem Krisznek….
Még mindig mélyen aludt. Nem volt szívem felébreszteni, hiszen így is keveset tud pihenni, de muszáj volt. Már lassan 9 óra volt, és neki még rengeteg elintéznivalója volt.
- Krisztián. – suttogtam miközben arcát simogattam.
- Hmm…. – nyöszörögve nyitotta ki szemét. – Csókot nem kapok?
- Dehogynem. – majd apró puszit leheltem szájára.
- Ez nem elég! – húzott vissza magához, és gyengéden megcsókolt. Mosolyogva húzódtam el tőle.
- Most már vége a gyereknapnak. Hoztam reggelit. Jó étvágyat. – raktam az ölébe a tálcát. Szinte azonnal neki esett.
- Istennő vagy! – mondta teli szájjal, amin én csak elmosolyodtam. – Tomikát felébresztenéd? Vele kezdem a fotózást, és az úgy elég nehéz lesz, ha Ő közben itthon alszik, és nincs is ott. – nevetett. Az a nevetés….olyan gyermeki volt, de mégis olyan sármos. Imádtam a mosolyát, a nevetését.
- Persze. – nyomtam apró csókot a szájára, és elindultam az ajtó felé.
- Viki. – szólt utánam
- Tessék. – fordultam vissza.
- Köszönöm. Szeretlek. – mondta gyermeki ártatlansággal.
- Én is. - mosolyogtam rá, majd bementem a Tamáshoz.
- Tomika. – suttogtam a fülébe, de semmi reakció. Hát igen, ez Tamás. Ha egyszer elalszik, a jó isten sem rázza ki az ágyból. Olyan, mintha baseballütővel ütötték volna ki. Éreztem, hogy ennél drasztikusabb módszerekhez kell folyamodnom.
- Tomikaa. Ébredj! – kiáltva ugrottam az ágyára.
- Kicsilány. Halkabban. – mormogta a párnába.
- Akkor kelj fel! – válaszoltam nevetve, miközben tovább ugráltam az ágyán.
- Igen! Gyere csak. – rántotta ki alólam a lábam. Amint kidőltem az ágyon, ráült a cípőmre.
- Na szóval.. – nézett le rám mosolyogva.
- Engedj el. – nyavalyogtam. – De szemét vagy!
- Igen? Akkor figyelj. – és elkezdett csikizni.
- Ne kérlek. – szenvedtem már vagy 5 perce.
- Mi folyik itt? – jött be Krisztián.
- Kérlek! Segíts. – löktem le magamról Tamást, és odabújtam Kriszhez.
- Mi történt?
- Szólj a Tamásra, hogy hagyjon békén, és ne kínozzon. – mondtam kislányos hangon.
- Tamás! Hát erre tanítottalak? Nem mutattam még meg, hogy hogyan kell ezt csinálni? – majd Ő is nekem esett. Mind a ketten csikoltak, ahol értek.
- Könyörgöm. – nyafogtam már-már könnyes szemmel.
- Na jó, most már elég lesz. – nevetett Krisztián.
- Ugye tudjátok, hogy még ezt visszakapjátok egyszer! – sziszegtem. Nagyon fájt az oldalam. Teljesen biztos voltam benne, hogy már tiszta piros.
- Látod, látod, kellett neked kiabálni, meg ugrálni így korán reggel.
- Krisztián mondta, hogy ébresszelek fel! – tetem magam elé a kezem.
- Hogy mi van? – csodálkozott Krisz. – Ne kend rám. Én csak annyit kértem, hogy ébreszd fel. De most már indulni kéne. Azok a képek nem készítik el magukat.
Elmentek, és gyorsan elkészültek. Az indulás előtt pár perccel jött oda Krsiztián.
- Mond, hogy estére semmi programod. – nézett rám ellenállhatatlanul.
- Az igazat megvallva, remélem, hogy egy bizonyos srác elhív valahová, vagy legalább tervez valami szépet. – nevettem.
- Mi? Milyen srác? Jah, hogy én! – lágyult el a hangja a végére. –Most komolyan, este nincs kedved csinálni valamit?
- És mégis mit? – fontam kezeimet a nyaka köré.
- Az meglepi. – adott apró csókot.
- Kicsilány! – jött oda Tomika. – Ugye nem haragszol. – nézett rám bűnbánóan. Én megfordultam, hogy szembe legyek vele. Krisztián hátulról fonta kezeit a derekam köré.
- Tomika. – sóhajtottam – Olyannak ismersz? Gyere ide! – tártam szét a karom, és megöleltem.
- Khm….azt hittem, hogy te az enyém vagy. Most akkor hogy is van ez?
- Krisztán sajnálom, hogy kiábrándítalak, de én nem vagyok senkié. – nevettem – nem egy tárgy vagyok, amit birtokolhatsz.
- Bocsáss meg. – pislogott nagyokat.
- Attól függ, hogy mikor, és hol nézzük…mert szerintem, amikor…- nem hagytam, hogy végigmondja. Gyengéden fejbe vágtam.
- Áu! Ezt most miért?
- Mert megérdemelted. – nevetett Krisztián. – de tényleg induljunk!
- Jól van. – húzta el a száját Tamás.
- Sziasztok! – köszöntem el. Krisztián még az ajtóból visszaszaladt,
Majd elfelejtetem. – és megcsókolt. Nem volt hosszú, de isteni volt. Mosolyogva húzódott el. – Akkor majd este. Majd még hívlak. – mondta az ajtóból
- Szeretlek. – köszöntem el.
- Én is! – hallottam Tomika. Mér nem volt kedvem visszaszólni, inkább csak mosolyogtam rajta egyet.
|
19. rész |
Wiky |
2011.11.05. 18:39 |
|
Krisztián a következő napokban is elég elfoglalt volt. Reggel korán elment, este későn ért haza. Igyekeztünk minél több időt együtttölteni, persze ezek ilyen max fél órás találkák voltak, persze mi már ennek is nagyon tudtunk örülni.
- Szia. – szólt bele a telefonba. Hangján érezhető volt, hogy mosolyog.
- Szia. Már végeztél? – kérdeztem mézesmázos hangon.
- Igen. És te? Mikor végzel a fotózáson?
- Még egy óra múlva. – húztam el a számat.
- Na zsíír. Akkor mit szólnál, ha együtt ebédelnénk?
- Mi történt? A művészúr ennyire ráér? – csúszott ki a számon. Annyira nem akartam ezt felhozni, de valahogy előjött belőlem.
- Viki..- sóhajtott a telefonba.
- Tudom. Sajnálom! Nem gondolkoztam, csak úgy kicsúszott a számon.
- De így érzel igaz? – suttogta a telefonba.
- Ezt majd az ebéd közben megbeszéljük, oké?
- Rendben. – hangján érezhető volt a kétségbeesettség.
- Krisztián,! Héj, fel a fejjel. – mosolyogtam. Úgy megöleltem volna, hogy érezze, hogy tényleg sajnálom. – Tényleg nem úgy gondoltam.
- Rendben. Akkor egy óra múlva ott vagyok érted, persze, ha szeretnéd. – váltott át kisfiús stílusra.
- Krisztián. – sóhajtottam. – Ez nem kérdés, még szép, hogy szeretném. De miattam ne fáradj.
- Úgyis elkel mennem vásárolni, ha enni akarunk. Meg amúgy is érted mindent.
- Jah, hogy nekem kell főzni? – nevettem – És mit szeretnél?
- Nem, nem te fogsz, hanem mi fogunk. – hangsúlyozta ki a „mi” szót. – És mit szólnál mondjuk egy kis rántott húshoz, sült krumplival?
- Én benne vagyok. – nevettem. – Meg tudod oldani a vásárlást egyedül?
- Nem vagyok 5 éves! – jelentette ki határozottan.
- Én sem azért mondtam, de szívesen veled tartok, ha kell.
- Na jó, magammal viszlek. – nevetett.
- Várlak, de most le kell tennem. Szeretlek.
- Én is.
Majd letettük a telefont. Az az egy óra hamar elrepült. A fotók jól sikerültek. Még nekem is tetszettek, ami kész csodának számít. Gyorsan átöltöztem, és már rohantam is le a parkolóba. Krisztián lazán az autójának támaszkodva várt rám. Odaléptem elé, és egy apró csókot nyomtam a szájára.
- Hiányoztál. – suttogtam ajkaiba, mire Ő csak elmosolyodott. Majd beültünk a kocsiba, és meg sem álltunk a közeli hipermarketig. Természetesen, Krisztián egész útón a kezemet fogta, még akkor sem engedte el, ha váltani kellett. Ilyenkor a sebváltót kezünk közé kulcsolva vezetett, amin én csak mosolyogni tudtam. Mikor megérkeztünk szereztünk egy kosarat, és bementünk az üzletbe. Krisztián nem zavartatta magát, engem hátulról megölelve fogta meg a kosarat, és úgy tolta. Nem érdekelte, hogy ki látja, ha megcsókol, ha megölel, vagy ha a nyakamba puszil. Így egy kicsit elhúzódott a vásárlás, de azért mondhatni időben hazaértünk. Én bementem a konyhába, hogy kipakoljam, amit vettünk. Krisztián pedig egyenesen Tomikához ment, de nem volt szerencséje, éppen koncertezett. Milyen meglepő, de Szandra sem volt otthon. Mostanában feltűnően jóban vannak a Tamással, de amíg ez így van, aggodalomra semmi ok.
- Akkor? Hol kezdjük? – csapta össze tenyerét Krisztián.
- Te csak ülj le. – nevettem.
- De arról volt szó, hogy együtt csináljuk. – durcáskodott.
- Jó! Mondjuk, akkor segíthetsz bepanírozni a húst.
- Muszáj? – nyavalygott.
- Te akartál segíteni. – nevettem. – Sőt ez a főzés is a te ötleted volt.
- Nem éppen így képzeltem el. – átölelt és belecsókolt a nyakamba. Kezemmel a hajába túrtam, így húztam még közelebb magamhoz. Lassan csókolta végig a nyakam, míg el nem ért a számig. Óvatosan hajolt közelebb. Ajkaink pár centire voltak egymástól, de nem hagytam, hogy megcsókoljon.
- Azt hiszem, neked dolgod van. – mosolyogtam pár centire ajkaitól.
- Tudom. – sóhajtott. Elengedett és visszaült az asztalhoz. Közben elkészült a kaja is. Kiszedtem egy jó adagot, és letettem elé, majd beültem az ölébe. Nem nézett rám, szemét lesütötte.
- Krisz. – suttogtam.
- Sajnálom. Én nem akartam, hogy így legyen. Igyekszem minél több időt veled lenni, de tisztában vagyok vele, hogy ez igen csekély.
- Tudom! Az én munkám is elég nagy akadály, de ez van. Nekünk ez jutott, de amíg az a kis időt is, amit tudunk egymással töltsük, addig nincs miről beszélni. – csókoltam meg. – De most már egyél. Kell az energia.
Krisztiánnal nevetgélve, egymást etetve fejeztük be az ebédet. Azt ugyan hozzá kell tenni, hogy már délután négy volt…. Majd megjöttek Orsiék.
- A Tomikáékat hozod, a Kölyköt meg viszed? Hogy működök ez? – nevettem.
- Látod, látod! Kellett neked lekötnöd magad. – nevetett ő is. – Kölyök kész vagy már? Így is késében vagyunk!
- Megyek már!
Csókok közepette elköszöntem Krisztiántól. Miután elmentek, leültünk DVD-zni a többiekkel. Bence is befutott a végére, így más elég jó hangulat kerekedett. Még csak 8 óra volt, de én nagyon fáradt voltam. A délelőtti fotózás elégé leszívott, így lezuhanyoztam, majd lefeküdtem. Nem telt bele néhány percbe, és már mélyen aludtam.
|
18. rész |
Wiky |
2011.10.22. 07:44 |
|
Mivel Tomikáék elmentek koncertre, Krisztiánnak is dolga volt, és Bence sem volt otthon, teljesen egyedül maradtam. Próbáltam magam hasznossá tenni és egy kis házimunkát végezni. Összeszedtem a szennyest, kivasaltam pár ruhát, porszívóztam…a szokásos dolgok. Bekapcsoltam a rádiót, és jó hangosan bömböltetni kezdtem. Bíztam benne, hogy ha lekötöm a figyelmemet, nem fog felesleges dolgokon pörögni az agyam, de nem így volt. Egyre csak Krisztián járt a fejemben, hogy vajon tényleg nem haragszik? Vajon tényleg el tud siklani ezen? És egyáltalán a Tamással mi lesz, megromlik a barátságuk? Én szeretetem Őt, ez biztos, de Ő is így van vele?
Tovább őrlődtem volna magamban, de egyszer csak Bence toppant be.
- Hát te? – nézett rám kérdően
- Takarítok.
- Valahogy ez nem látszik meg a lakáson. Olyan, mintha tornádó söpört volna végig a szobán. – nevetett. Nem szóltam semmit. Gondoktól telve vágtam magam hanyatt a kanapén. – Na ki vele! Mi történt?
- Összevesztem kicsit a Kölyökkel, de azt mondta, hogy nem haragszik, de én nem hiszek neki. – temettem kezembe az arcom.
- Hé! Ha Krisztián azt mondta, az biztos úgy is van! Tudod, hogy ilyenekkel nem szokott tréfálni.
- Gondolod? – néztem fel rá könnyes szemekkel.
- Igen! Szeret téged. Mindennél jobban és nem hiszem, hogy tudnál olyat mondani, vagy tenni, ami megváltoztatná ezt az érzést. – ölt le mellém a kanapéra.
- Köszönöm Bencus! – öleltem át.
- Khm.. megzavartam valami? – mosolygott Krisztián az ajtóból.
- Na akkor én léptem. Hagylak titeket, azt hiszem, van mit megbeszélnetek.
- Bence! Köszönöm. – mosolyogtam rá. Visszamosolygott, és bement a szobájába.
A nappaliban néma csend lett. Krisztián csak állt az ajtóban, míg én mozdulatlanul ültem a kanapén. Nem néztünk egymásra, kerültük egymás tekintetét.
- Szóval… - mondtuk egyszerre. – Igen? Mond csak. – szólaltunk meg ismét egyszerre. Ezen mind a ketten elmosolyodtunk.
- Kezd nyugodtan. – ajánlotta fel.
- Nem vagy éhes? Van spagetti. – mosolyogtam rá kétségbeesetten.
- Most hogy mondod, de. – nevetett. – Melegítesz, míg gyorsan lezuhanyzom?
- Persze. – és ezzel felálltam, és bementem a konyhába. Krisztián hamar végzett a fürdőszobában. Észrevétlenül osont be a konyhába, és a szívbajt hozva rám hátulról magához ölelt.
- Jézusom! – hüledeztem.
- Megijesztettelek? – csókolta meg a nyakam.
- Nem kicsit. – nevettem. – Krisz! Tényleg nem haragszol? Vagy csak úgy mondtad?
- Ismerhetnél már annyira, hogy tudod, hogy nem szoktam „csak úgy” mondani dolgokat.
- És a Tamás? Mármint ugye nem lesz vége ennek a barátságnak emiatt? – fordultam vele szembe.
- Tomikával sem lesz sem. Nem haragudhatok rá emiatt. Régen volt, akkor még nem voltunk együtt, a Tomika meg nem vak. Nem hibáztathatom amiatt, hogy annyira szép vagy, hogy nem tudott nem figyelmen kívül hagyni. – száját újra az enyémre nyomta. Csókjába lábam beleremegett, szívverésem felgyorsult.
- Ezt ne csináld még egyszer! A lábaim összecsuklanak – suttogtam az ajkaiba, mire ő újból megcsókolt
- És akkor ehhez mit szólsz? - majd combomnál fogva felemelt, és felrakott a konyhapultra. Lábaimat dereka köré fontam, és így folytattuk a csóktatát. Szenvedélyes volt, és vad.
- Az előbb még éhes voltál. – nevettem bele a csókba.
- Most is az vagyok. Csak éppen téged jobban kívánlak. – esett neki a nyakamnak.
- Krisztián! – toltam el magamtól.
- Kérlek, ne! Már csak attól kikészülök, ha hozzám érsz….ha megölelsz… ha megcsókolsz – suttogta, miközben tovább csókolgatott.
- Akkor mutasd, mit tudsz. – a pólójánál fogva közelebb húztam magamhoz. Szája pár centire volt az enyémtől, de nem csókoltam meg. Nem adtam meg neki, ezt az élvezetet. Had szenvedjen egy kicsit. Hevesen szedte a levegőt. Egyre jobban szenvedett, hogy nem kapja meg, amit annyira akar. Nem tudott tovább várni, szája az elém felé közeledett, de én elfordítottam a fejem.
- Ne itt! – suttogtam. Egy szó nélkül felemelt, és egyenesen a szobája felé vitt. Beérve oda, lefektetett az ágyra, és szó szerint nekem esett. Csókolt, simított ahol csak ért. Úgy vette birtokba a testem, mintha pontosan tudná, hogy mi jó nekem. Ez valószínűleg így is volt. Testünk egybe olvadt, és az övé lettem….
Fáradtan dőlt el mellettem. Közelebb bújtam hozzá, mire ő átkarolt. A vállamra apró köröket kezdett rajzolni. Így feküdtünk egymás karjaiban.
- Köszönöm, hogy vagy nekem. Más lány, már az első alkalom után faképnél hagy. Az első kirohanásom után elege lesz belőlem. A folyamatos időhiányról nem is beszélve. – simított végig az arcomon.
- Én köszönöm, hogy elviseled a hisztijeimet, az állandó kétségeimet. – nyomtam puszit az arcára. Néma csend lett a szobában, nem szólaltunk meg. Csak feküdtünk egymáshoz nagyon közel, és mélyen egymás szemébe néztünk. Csak simogattuk egymást, ezt néha-néha egy-egy kisebb puszi, vagy nagyobb csók zavarta meg. Majd szépen lassan mind a ketten elaludtunk.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…