- Remélem ízleni fog. - utalt a vacsorára – Én csináltam.
- Te? – néztem ár kikerekedett szemekkel.
- A spagetti nem számít nagydolognak. – nevetett. – Kóstold meg.
- Finom. – hazudtam, pocsék volt.
- Tényleg? Ennek örülök. – kóstolta meg mosolyogva, de hamar lefagyott a vigyor az arcáról. – Ez pocsék.
- Azért ez túlzás! Nagyon finom, csak emberi fogyasztásra nem alkalmas. – nevettem.
- Köszi. – dünnyögte. Felálltam az asztaltól és az ölébe ültem.
- Kicsim! – néztem mélyen a szemébe. – Mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy te nem vagy egy mesterszakács, és ez nem is baj!
- Tudom, de ez most mindent elrontott. – hajtotta le a fejét.
- Ugyan már! Úgysem voltam éhes. – nyúltam az álla alá, és felemeltem a fejét. – Ne szomorkodj.
- Tényleg nem haragszol?
- Tényleg! – csókoltam meg. – És most, mit csinálunk?
- Akartam neked mutatni valamit!
- Mit? – válaszoltam gyerekesen,
- Hová tehettem a telefonom? – kutakodott a zsebében. – Ááá! Megvan!
- Muti muti muti! – lelkesedtem.
- Remélem tetszeni fog. Ebben kicsit jobb vagyok, mint a főzésben. – nevetett.
Elindított egy videót, és felcsendült egy ismerős nóta. A közös kippünk volt. Nagyon tetszett, bár furcsa volt így látni magam, ilyen helyzetekben. Csak ültem Krisztián ölében és néztem a videót, közben Ő a hátamat simogatta.
- Ez nagyon klassz volt. – mosolyogtam rá a szám végén.
- Várj! Még nincs vége. – majd újra elindított egy videót.
A szöveget, a zenét hallva könnybe lábadt a szemem. Nem hittem el, hogy ezt most tényleg nekem írta. A meghatottságtól szólni sem tudtam.
- Tetszett? – kérdezte félénken miután vége volt a videónak.
- Ez…nekem…nekem szólt? – dadogtam.
- Butus! Nem volt egyértelmű? – csókolt meg.
- Köszönöm. – néztem rá könnyes szemmel. – Gyere. Táncolj velem. – húztam fel a székről.
- Ne már! – húzta el a száját.
- Csak egy kicsit.
- Lehet neked ellenállni? – puszilt meg. – Mire szeretnél táncolni? Milyen zenét rakja be?
- Énekelj te! Kérlek! – néztem rá csillogó szemekkel.
- Ez nagyon nem ér. – nevette el magát.
- Szépen kérlek!
- És mit énekeljek?
- A Szeretleket. – elmosolyodott, és elkezdte énekelni. Lassan dülöngéltünk jobbra, ballra. Olyan romantikus pillanat volt. Csak ketten, ezen a meseszép helyen. Tökéletes lett volna, ha nem fáztam volna annyira. De ennek is megvoltak az előnyei. Így még jobban bújtam hozzá.
- Fázol? – hagyta abba az éneklést.
- Egy kicsit. – néztem fel rá.
- Miért nem szóltál?
- Nem akartam elrontani a pillanatot. – csókoltam meg. Kezét lecsúsztatta a hátamon egyenesen a fenekemig. Emiatt belei is mosolyogtam csókunkba.
- Gyere, menjünk be. – fogta meg a kezem.
- Még egy kicsit maradjunk. – öleltem át.
- Meg fogol fázni!
- Csak 5 perc.
- Akkor ezt vedd fel. – levetette magáról a pulóvert, és rám adta.
- Köszönöm. – nyomtam puszit a nyakára, majd megfordultam. Hátulról átölelt, fejét a vállamra tette és így néztük a tájat. Egyszerűen tökéletes volt a pillanat. Csak Ő és én, senki sem zavart meg, nem voltak fotósok. Csak álltunk pár percig, és gyönyörködtünk a tájban. Órákat el tudtam volna így tölteni, de az időjárás közbeszólt. Másodpercek alatt szakadni kezdett az eső.
- Gyere gyorsan. – fogta meg a kezem, és húzni kezdett befelé.
- Még az időjárás is közbeszól. Remek. – húztam el a számat.
- Nyugi. – jött közelebb – ne hagyd, hogy egy kis eső elrontsa az esténket.
- Krisztián, én fázom. Nem gyújtunk be a kandallóba?
- Nyáron? – nevetett.
- Igen! Hideg van! – magyaráztam. Krisztián tök ügyesen megrakta a tüzet, és begyújtott. Addig én csináltam forrócsókit. Letelepedtünk a tűz elé. Én beleültem Krisz ölébe, mire ő átölelt, és a karomat simogatta. Lassan szürcsöltük a forró italt, és beszélgettünk. Minden szóba került, a koncertek, Tomika, a jövőnk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Kriszitán szája közeledik az enyémhez. Először csak gyengéden, majd egyre szenvedélyesebben csókolt. Lassan döntött el a szőnyegen. Amúgy is igen hamar egymásra tudunk hangolódni, de így, ilyen romantikus körülmények között…. A szobát árjárta az égő fa kellemes illata. Nem hallatszott más, csak a pattogó parázs hangja.
AJÁNLOM AZ OLDALT
