|
33. rész
Wiky 2012.02.05. 17:22
Reggel Krisztián gyengéd simogatására ébredtem. Nyöszörögve nyitottam ki a szememet, és megláttam Őt. Édesen mosolygott, és apró csókokkal hintette be arcomat.
- Ne nézz így! – ásítottam.
- De olyan szép vagy. – bújt közelebb.
- Ne kezd megint. – nyavalyogtam. – Egyébként, miért nem alszol? Mióta vagy fent? Miért nem ébresztettél fel?
- Mert nem vagyok álmos. Kb egy órája, és mert olyan aranyosan aludtál.
- Jó mentség. – nevettem, és apró csókot nyomtam szájára. A csókból csókolózás lett, a csókolózásból pedig….. Krisztián lassan rám gördült és már a pizsamámat húzta volna fel, amikor éppen, hogy csak pár centire, de eltoltam magamtól.
- Krisz. – suttogtam remegő hangon. – Tegnap miben egyeztünk meg? – de mintha csak nem is szóltam volna, folytatta. Nem volt könnyű, de muszáj volt leállítanom. – Krisztián, kérlek. – erőltettem hangot a torkomra, és eltoltam magamtól, mire ó csak sóhajtott, és kezét a párnába verte pont a fejem mellett. Ahogy hallottam a keze csapódását, megremegtem. Szemeimet lecsukva fújtam ki lassan a levegőt. Egy szót sem szólt, csak csendben legördült rólam, és az ágy szélére ült. A hangulat a tetőfokra hágott, a szinte vágni lehetett a feszültséget. Bátorságot véve magamon, felültem az ágyon, és közelebb húzódtam hozzá. Lábamat a dereka köré fontam, és ajkamat csupasz hátához érintettem.
 - Kicsim. – suttogtam. – Most haragszol?
- Nem, nem erről van szó. – simogatta meg aranyosan a karomat, amivel derekát öleltem át. – Csak tudod, az elmúlt napokban csak ezt hallom. Mintha egy falat építettél volna magad köré, és még engem sem engedsz át rajta. Fáj, hogy mindig csak az elutasítást kapom.
- Tudod, hogy nem erről van szó. – bújtam oda hozzá még közelebb. Annyira sajnáltam. Teljesen igaza volt, az elmúlt napikban így is keveset voltunk együtt, ráadásul mindig leállítottam, ha olyat csinált. Ő pedig minden egyes alkalomnál, szinte az első szóra visszavonulót fújt.
- Sajnálom a párnás dolgot. Remélem, nem ijesztettelek meg. Nem tudnálak bántani. – fordult felém.
- Tudom, semmi baj. – mosolyogtam rá.
- Mindig csodálkozom rajta, hogy tudod megbocsátani minden hülyeségemet. – húzta el a száját. – Meg sem érdemellek.
- Ne mond ezt. – simogattam meg az arcát, de csak sóhajtott egyet, és lesütötte szemeit. – Gyere. – felálltam az ágyról, és a kezemet nyújtottam felé. Értetlenül nézett rám. – Csak gyere. – majd megfogta a kezemet, én pedig húzni kezdtem magam után a fürdőszobába. Kinyitottam a szobaajtót, egyenesen átsétáltam a folyosón, és behúztam magammal a fürdőbe. Szembeállítottam a tükörrel és beálltam mellé én is.
- Látod ezt? – kérdeztem, miközben karjai közé bújtam.
- Mit? – kérdezte mosolyogva.
- Nézd meg jól. Mit látsz?
- Magunkat. – nevetett.
- Én tudod, mit látok? Egy párt, akikről messziről lerí, hogy szeretik egymást. Egy srácot, aki túlon túl tökéletes. Kedves, okos, céltudatos. Vannak tervei a jövőjével kapcsolatban, és nem csak úgy éli a kis életét. És mellette az a lány? A világ legszerencsésebbnek mondhatja magát, mert ez a srác őt szereti.
Köszönöm. – hajolt közelebb hozzám. Csókja gyengéd volt, és szenvedélyes. Kezét a derekam köré fonta, én pedig a hajába túrtam. Ismét bebizonyosodott, hogy nem tud magán uralkodni. Combomba markolt, felemelt, és felrakott a csapra. Lábamat csípője köré fontam, így húzva magamhoz még közelebb. Egy határozott mozdulattal levette rólam a felsőmet, és elégedetten nézett végig rajtam, majd újra megcsókolt.
Kölyök – suttogtam ajkaiba. – Ne itt.
Újra az ölébe vett, és elindult velem visszafelé a szobába, közben egy percre sem szakadva el ajkaimtól. Az ajtóhoz érve, nekitámasztott a falnak, és vadul csókolni kezdte a nyakamat.
- Srácok, nem igaz, hogy nem bírjátok ki, amíg be nem értek a szobába. – zsörtölődött Tomika. Még biztos fáradt lehetett, mivel szemeit dörzsölgette. Nem igen foglalkoztunk vele. Kezemmel a kilincs után matattam, majd mikor kezembe akadt, lenyomtam azt. Krisztián elemelt a faltól, és bevitt a szobába……..
Mikor újra fölébredtem Krisztián nem volt mellettem. Felöltem az ágyon, és álmosan néztem körbe, de semmi. Fölkaptam egy pólót a földről, felvettem, és kibattyogtam a konyhába. A házban még nagy csend uralkodott. A konyhaajtóban meghallottam Tomika hangját.
- Haver, ez nagyon durva. A kinézetéről ne is beszéljünk, nagyon ronda.
Lassan benyitottam a helyiségbe. Félve kukucskáltam be, remélve, hogy nem rólam beszéltek.
- Felébredtél? – mosolygott Krisztián. Nyújtózkodva odamentem hozzá, és az ölébe ültem.
- Ühüm. Miről beszéltetek?
- Semmi. – kuncogott Tomika. Tudtam, hogy közöm van hozzá. Talán tud valamit, amit én még nem? Kíváncsi voltam, viszont nem akartam kérdezősködni.
- Mindegy. – húztam meg a vállam, majd befészkeltem magam Krisztián karjaiba. Átöleltem, kezem akaratlanul is a hátára csúszott. Ahogy végigsimítottam gerincét, felszisszent. Éreztem, hogy nincs valami rendben, tapintásra olyan volt, mintha háta apró csíkokban sebes lenne.
- Mi van a hátaddal?
- Semmi. – rázta meg a fejét.
Óvatosan előredöntöttem, fejemet pedig válla fölé emeltem, hogy lássam a hátát, mely szinte sebesre volt marva.
- Ez én voltam? – csodálkoztam.
- Nem kicsilány. A Kölyök macskákkal aludt, és azok verték el ennyire. – nevetett Tomika.
- Nagyon fáj? Biztos szörnyen ég. Hozok rá valamit
- Ugyan, semmi komoly. Majd elmúlik. Viszont egy reggeli csókot tényleg adhatsz. – nevetett.
- Ez csak természetes. – és megcsókoltam.
- Elég lesz már! – nevetett még mindig Tomika. – Inkább valami kaját csinálj.
- Hogy milyen türelmetlenek egyesek.
Gyorsan összedobtam valami reggelit. Nevetgélve fogyasztottuk el azt.
- Jó reggelt. – jött be álmosan Szandra.
- Jó reggelt szülinapos! – nevettem.
- Milyen hivatalosan is felnőttnek lenni?
- Fárasztó. – dünnyögte.
- Gyere ide. – ölelte meg Tomika.
- Viki, anyával már beszéltél?
- Miért kellett volna?
- Bocs, elfelejtettem mondani, hogy hétvégén várnak haza. Azt mondták, hogy vigyük a fiúkat, és te is hozd a barátodat.
- Ezt nem értem, akkor most a Krisztiánt külön meghívták? Engem meg nem? – szomorkodott Tomika.
- Hát…...gazából….anyáék nem tudják, hogy én meg a Krisztián. Vagyis már mondtam neki, hogy van valakim, de még sosem mondtam, hogy az az illető a Kölyök lenne. – sütöttem le a szememet.
- Kicsim, semmi baj. – simogatta meg a hátam.
Akkor megyünk? Én menni akarok! Olyan régen voltam otthon, meg a fiukat is beakarom mutatni.
- Én benne vagyok! – puszilta meg Tomika.
- Én is. – mosolyogtam.
- Én már megígértem anyának, hogy hazaugrok a hétvégén. – húzta el a száját Krisztián.
- Hogy fogom kibírni nélküled?
- Nyugi, megoldjuk. – mosolygott, - Mi lenne, ha Szandráék pénteken lemennének Debrecenbe, mi pedig majd vasárnap csatlakoznánk hozzájuk? Aztán majd hétfő este együtt hazajövünk.
- De miért nem megyünk mi is pénteken? – értetlenkedtem.
- Édesem, figyelsz te rám? Az előbb mondtam, hogy megígértem anyáéknak, hogy meglátgatom őket. És csak reméltem, hogy velem jössz.
- Persze! – öleltem meg. – De biztos, hogy be akarsz mutatni a szüleidnek? Nem kéne még várni vele egy kicsit?
- Igen! – csókolt meg.
Megjöttek Bencéjék is, nekik is elmondtuk, hogy mik a tervek hétvégére. Barbi fel is ajánlotta, hogy leviszi őket Debrecenbe. Így mi nyugodtan mehetünk Sopronba. A csajok is felébredtek, de még azt sem várták meg, hogy csináljak valami reggelit. Gyorsan elkészültek, majd mindenki hazament. Nagyjából összepakoltunk a tegnapi buli után Szandrával és Barbival, majd mi is elkezdtünk készülni az estére.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
